Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Driesche biztosan tudta, hogy eltalálta a menekülő katonát. A fák között már a hőkamerával sem tudja megkeresni, de úgy érezte, erre nincs is szükség. Látta a becsapódó lövedéktől megvonagló testet, mielőtt eltűnt volna a bokrok között. Ha nem is halt meg rögtön, messzire nem jut el. Ezt a húszéves szakmai tapasztalat mondatta vele. Most már nincs más dolga, mint megkeresni a nő és az ügynök holttestét. Valószínűleg ők is halottak. Amekkora kavarodás volt ott a faluban, nehezen elképzelhető a túlélésük. Még szerencse, - gondolta Driesche - hogy nem maradt a templomban. Könnyen lehetne ő is a veszteségi listán.

   Néhány perc alatt lejutott rejtekhelyéről a faluba. A templom már teljesen kiégett, csak a kormos falak meredeztek az ég felé. Égett emberi hús szaga terjengett orrfacsaróan. Fél óráig tartott, mire az összes halottat sikerült megszámlálnia. Négy indián, akik rossz helyen álltak a lövöldözés megkezdésekor. Nyolc zsoldos, az ő emberei. Tizenkét katona a zöldsapkásoktól. A két legfontosabb holttest azonban hiányzott a leltárból.

   Már negyed órája kapaszkodtunk felfelé a hegyen. Akkor indultunk el, amikor láttuk, hogy egy orvlövész megtizedeli a túlélőket. Tony azt mondta; itt már nincs mit tenni, mentsük a saját bőrünket. Ez nem volt hősies kijelentés, egyszerűen csak realista. Jómagam a harcban teljesen használhatatlan vagyok, Tony pedig nem ismeri a dzsungelhadviselés fortélyait. Szedtük a lábunkat szaporán. A hegygerincre értünk, amikor begörcsölt a jobb combom. Lerogytam, és próbáltam masszírozni a kapitulált izomköteget.

 - Mit csinál? - lépett vissza hozzám az őrnagy. - Keljen fel! Sietnünk kell!

 - Nem megy! Begörcsölt a lábam! - mondtam riadtan.

 - Pont most? Lehet, hogy már itt lihegnek a nyomunkban! - hadonászott Tony.

 - Nem tehetek róla! Hagyjon itt! - nyögtem elkínzott arccal. Erre káromkodni kezdett, közben megmarkolta rajtam az egyenruhát, és felrántott a földről. Átdobott a vállán, és így, engem felnyalábolva rohanni kezdett a fák között. Azért hálás lehettem neki, hogy nem hagyott magamra, de tudtam azt is, nem jutunk messzire. Rövidesen el fog fáradni, és akkor vége a dalnak. Néhány perc után az őrnagy zihálva roskadt össze.

 - Ez nem megy! Mást kell kitalálni! - lihegte, közben ide-oda kapkodta tekintetét a fák között. Összeszorítottam a fogamat és felálltam. A jobb lábam olyan volt, mint egy bot, csak támaszkodni tudtam rajta. Bal lábbal szökdécseltem előre, a jobbat húztam magam után. Az őrnagy előttem haladt, mintha tudná, hogy merre kell menni. Idefelé jövet Pezzotti is térképről tájékozódott, pedig neki nem ez volt az első útja az őserdőben. Az őrnagy ezzel szemben nem dicsekedhetett nagy tapasztalatokkal. A körülmények azonban nem tették lehetővé a vitát. Már fél órája menekültünk fejvesztetten, amikor Tony lába beakadt valamibe, és egy szaltót követően elterült a földön. Odasántikáltam hozzá, és a hátára fordítottam. Nem volt eszméleténél, valószínűleg beverhette a fejét. Körülnéztem. Vajon hol lehetünk? Ekkor vettem észre, hogy néhány lépésre tőlünk van valami furcsa képződmény. Első pillantásra bokornak tűnt, de jobban megszemlélve világosan látszott, hogy mesterséges képződmény. Túlságosan szabályos körvonalai elütöttek a természettől. Közelebb mentem hozzá, és gyanúm beigazolódott. Katonai álcaháló takart valamit. Ennek a rögzítő zsinórjában botlott el az őrnagy. Az elrejtett tárgy minden várakozásomat felülmúlta. Egy terepjáró várakozott türelmesen a háló alatt.

 - Bontsa ki!

   Összerezzentem a hangra. Már egészen elfeledkeztem az őrnagyról, aki most tért magához. Még mindig a hátán feküdt, de kezében egy kést nyújtott felém.

 - Nem tudok felkelni. Azt hiszem, eltört a lábam. - mondta nyugodt hangon, de láttam rajta, hogy fehér, mint a fal.

 - Melyik? - kérdeztem.

 - A jobb.

   Leguggoltam a jobb lábához, és a késsel felhasítottam a nadrágja szárát a bakancsától a csípőjéig.

 - Igen, ez eltörött! Nem sokkal a térde felett. De nem nyílt törés. - közöltem a diagnózist. Tony fújt egy nagyot, láthatólag megkönnyebbült.

 - Még szerencse, különben megnézhetném magam.

 - Rögzíteni kellene, nem? - javasoltam.

 - Igen. De majd én megteszem. Maga addig szabadítsa ki azt a Hummert! - adta az utasítást.

 - Így felismeri? - kérdeztem csodálkozva. - Én csak akkor láttam, hogy autó, amikor belestem a háló alá.

 - Elég jellegzetes a formája. Összetéveszthetetlen. De lásson munkához, nem tudhatjuk, mennyi előnyünk van!

   A késsel elvagdostam a rögzítő kábeleket, majd lehúztam a gép tetejéről az álcahálót. Ekkor vált igazán láthatóvá az óriás terepjáró ortopéd formája. Hát ezt tényleg nem lehet összetéveszteni mással, ismertem el magamban. A sötétzöldre festett jármű széles volt és lapos, mintha kilapították volna, de ugyanakkor az alváza magasan helyezkedett el. Kissé meglepődtem, amikor kinyitottam az ajtaját. Csak négy ülőhelyet láttam a kívülről tágasabbnak tűnő autóban.

 - El tudjuk indítani? - fordultam az őrnagyhoz, aki közben faágak és géz segítségével szakszerűen sínbe rakta a lábát.

 - Jól tűri a fájdalmakat! - mondtam elismerően.

 - Ennek is meg van a maga pszichológiája. - sziszegte a fogai között Tony. - A Hummer miatt pedig ne aggódjon! Elindítom majd valahogyan, vezetnie viszont magának kell!

 - Nem probléma, szeretek vezetni. - feleltem. - Bár tudom, hogy ez most nem egy kéjutazás.

 - Hát nem az! - értett egyet velem az őrnagy. - És most segítsen beszállni! Nem vesztegethetjük itt tovább az időt! A többi autó is biztosan itt van valahol nem messze, hiszen elég sokan voltak, akik ránk lőttek. Egy terepjáró nem lehetett elég nekik. Kár, hogy nincs lehetőségünk megkeresni és tönkretenni őket!

   Tony a segítségemmel betornázta magát a jobb oldali ülésre. Egy árva hang nem jött ki a torkán, pedig biztosan nagy fájdalmai voltak. Úgy helyezkedett el, hogy a lábát teljesen ki tudja nyújtani. Én a kormánynál foglaltam helyet. Olyan érzésem volt, mintha teherautóban ülnék. Tony utasításait követve sikerült életre kelteni a motort.

 - Most merre? - kérdeztem, kezemet az automataváltón nyugtatva.

 - Nem messze innen kell lennie egy útnak, ahonnan ezt a gépet behozták ide, hogy elrejtsék. Induljon lassan előre, biztosan megtaláljuk.

 - Ezek után is a nyomunkban lesznek?

 - Biztos vagyok benne! Nem adják fel olyan könnyen! - hangzott a válasz.

   Az őrnagy utasításának megfelelően D fokozatba tettem a váltót, és megindultunk előre. A motor dübörgéséből éreztem, hogy valami irtózatos erő van alattunk. Tonynak igaza lett. Néhány méter után kijutottunk egy földútra, amit láthatólag nem sűrűn használtak előttünk. Tulajdonképpen csak egyetlen jele volt, hogy útról van szó. Szélesebb törzsű, idős fák nem kerültek elénk. Falevelek borították az egészet, és néhány nemrégiben kitört facsemete, amit valószínűleg idefelé jövet tapostak le a terepjárók. Azok a Hummerek, amik a támadóinkat hozták ide, és amiket az őrnagynak - és persze a véletlennek - köszönhetően megtaláltunk.

   Drieschének nem okozott nehézséget a menekülők nyomának követése. Azt is kiolvasta belőlük, hogy ketten futnak előle. Tehát együtt vannak azok, akiket keres. Ez leegyszerűsíti a dolgát. Ráadásul az egyikőjük megsebesülhetett. Tisztán látszik a barázda a földön, ahogyan húzta a lábát. Vér nincs, tehát valami törés vagy rándulás lehet. Persze neki mindegy, hogy mitől mennek lassabban. Húsz perccel később, a falu fölé magasodó hegy másik oldalán megtalálta a keréknyomokat.

 - Micsoda szerencséjük van! Hát nem belebotlottak az egyik Hummerbe! - méltatlankodott a vörös hajú, többször a levegőbe csapva. - Ez nem lehet igaz!

   Dühösen elindult a következő elrejtett terepjáró felé.

 

16.00.  Huszonöt kilométerrel távolabb az erdei úton

 

   Már három órája hajtottam a Hummert, sajnos azonban csak eléggé lassan tudtunk haladni a rossz minőségű úton. Az autó kilométerszámlálójának tanúsága szerint alig tettünk meg huszonöt kilométert, viszont az üzemanyag-szintjelző már kritikus értéket kezdett jelezni.

 - Ezek mindenre gondoltak! - fakadt ki az őrnagy. - Eszükbe sem jutott tele tankolni a terepjáróikat. Számítottak rá, hogy esetleg valaki meglovasítja valamelyiket.

 - De akkor ők se jutnának messzire! - okoskodtam. - Szerintem csak pechünk van. Pont azt a gépet hoztuk el, amelyikben már kevés volt az üzemanyag.

   Tony egyet nem értően megrázta a fejét.

 - Szándékosan töltöttek keveset a tankba, mert útközben akartak benzint vételezni. Szerintem idefelé jövet, valahol itt az út mentén leraktak néhány kannát. Persze azokat is álcázták. Nyilván már régen eljöttünk mellettük.

 - Nem hiszem, hogy ennyire ravaszak lennének. - ellenkeztem.

 - Ne becsülje le őket!

 - Bármennyire is hivatásosak, ez a rejtett benzinkút akkor is túlságosan erőltetett megoldásnak tűnik.

 - Hát reménykedjünk a maga igazában!

   A motor járása akadozni kezdett.

 - Ó nem! - rimánkodtam. - Nem lehet, hogy ilyen hamar!

   Az autó nem hallgatta meg könyörgésemet. Rándult néhányat, amikor az utolsó néhány csepp üzemanyag is leszaladt a torkán, majd végleg elnémult. Egy percig csendben néztük az előttünk kanyargó utat, majd az őrnagy törte fel a tehetetlenség süket falát. Hangjából már nem sugárzott a feszültség. A halál közeledtét érző nagyon idős vagy beteg emberek beszélnek ilyen szelíden és világosan.

 - Krammer kisasszony! Egyedül kell tovább mennie. Ezen az úton előbb-utóbb eljut valami civilizált helyre.

 - De hát hogyan képzeli ezt? Ez teljes képtelenség! Én itt elveszett ember vagyok, egyébként sem hagynám itt magát!

 - Törött lábbal egyetlen lépést sem tudok tenni, és maga sem tud elcipelni. Tehát az egyetlen lehetséges megoldás, ha én itt maradok, és feltartóztatom üldözőinket. Addig időt nyerhet, és talán megmenekül.

   Üvegesedő szemekkel néztem Tonyra.

 - Értse meg! Így nem tudok elmenni! Találjon ki valami mást! - könyörögtem. Az eszemmel felfogtam, hogy nincs választási lehetőségünk, mégis bénultan ültem és tehetetlenül markoltam a kormányt.

 - Talán igaza van! - mondtam. Hirtelen ötlettől vezérelve kiugrottam a Hummerből. - Lehet, hogy tényleg van itt a közelben néhány elrejtett benzines kanna! Megkeresem!

   Őrült módjára rohangászni kezdtem a környező fák és bokrok között. Feltúrtam az avart is, rejtekhely után kutatva. Közben az őrnagy megfordult az ülésen, bal lábára támaszkodva célzó pozíciót vett fel a mögöttünk hagyott terület irányába. Egy darabig hagyta, hogy eszelősen keresgéljek, azután türelmét vesztve rám kiáltott.

 - Azonnal induljon el ezen az úton! Csak a saját idejét vesztegeti ezzel a fölösleges lelkizéssel!

   Megszeppenve néztem a szemébe.

 - Nem tartozik nekem semmivel. - mondta már megenyhülve. - Látom a combja már rendbe jött. - konstatálta állapotjavulásomat, amit magam is ekkor vettem észre. Nyilván ez a néhány óra pihenő jót tett neki.

 - Jusson el valahogyan az amerikai nagykövetségre. - folytatta az őrnagy. - Ott keresse Mirtal alezredest, ő a katonai attasé helyettese és egyúttal a CIA helyi rezidense. Hivatkozzon rám, és Mirtal segíteni fog magának, hogy visszakerüljön a hazájába. De csak akkor tud segíteni, ha már ott van a követségen. Odáig egyedül kell eljutnia. Most pedig siessen!

   Nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék.

 - Megpróbálok segítséget küldeni magának, addig tartson ki. - szóltam meggyőződés nélkül. Tony mosolyogva megrázta a fejét.

 - Rendben van! Csak induljon már, különben én lövöm le!

   Bizonytalanul botorkálni kezdtem az úton, majd - miután egy kanyarban eltűnt mögöttem a Hummer - lassan felgyorsítottam lépteimet. Rövid idő múltán pedig azon kaptam magam, hogy futok. Nem túlságosan gyorsan, hanem éppen úgy, mint annak idején a versenyeimen. Hosszú lépésekkel, ügyelve a kar és légzésmunkára. Tegnap még tartottam a bakancstól, mi lesz, ha feltöri a lábamat. Most azonban jobb szolgálatot tett, mint egy futócipő. Annak ezen a sajátos talajon úgysem vettem volna hasznát. 

   Driesche újra az útra kormányozta a terepjáróját. Jó ötlet volt, hogy nem tankolták tele az autókat. Ő az üzemanyaggondját már megoldotta az imént. A falutól tíz kilométerre elrejtett benzines hordó tartalma bőségesen elegendő lett számára. Az ügynök és a nő viszont nem találták meg az őserdei benzinkutat. Valószínűleg mostanra már le is robbantak, nem messze innen. Élvezte, ha a tervek szerint alakult egy akció. Igaz ugyan, hogy elvesztette összes emberét, de ennek ellenére a feladat nagy részét megoldotta. Az a kettő most már csak gyalogosan tud menekülni. Vagyis nincs esélyük. Egy órás zötykölődés után elő is bukkant az ellopott Hummer. Teljesen eltorlaszolta a keskeny utat. Váratlanul érhette őket az autó leállása, gondolta Driesche. Távolabbról nézve úgy tűnt neki, hogy nincs senki a terepjáróban, de azért lelassította járművét. Ekkor valaki előbukkant az ülések mögül, és géppisztollyal tüzelni kezdett rá. Azonnal lebukott a műszerfal mögé. A lövedékek elkerülték, csak a szélvédő szilánkjai hullottak a nyakába. Ezek szerint az ügynöknek sérült a lába. Nem tudott gyalog továbbmenni, és bevárta az üldözőket. A nő pedig egyedül menekül. Átnyúlt a mellette lévő ülésre, és magához vette a húszmilliméteres, többlövetű gránátvetőt. Megvárta, míg ellenfele kilövi a tárat, és újra kell töltenie fegyverét. Ez egy-két másodperc, de neki elég lesz. Hallotta, amint néhány méterre tőle a másik autóban fém csusszan fémen. Az ügynök most vette ki az üres tárat. Driesche visszalendült ülő tartásba, közben a vállához támasztotta a gránátvető tusáját. A másik férfi éppen befejezte a töltést, amikor ő már lőtt. Kétszer, gyors egymásutánban, majd újra a műszerfal fedezékébe húzódott. A két robbanás legyalulta a Hummer felépítményét, csak az alváz és a kerekek maradtak a helyükön. Az izzó roncsok szétszóródtak az út menti fák között.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.